– Lelkipásztor és festő: végső soron nem összeegyeztethetetlen a két hivatás. Mégis érdekelne, hogy az egykori pályaválasztó fiatal lelke mélyén melyiket részesítette előnyben és miért?
– A válasz könnyű, ugyanis semmiféle dilemmáról nem beszélhetek, mivel eleve képzőművésznek készültem. A középiskolával párhuzamosan, 1960 és '64 között a Népi Művészeti Iskolába jártam festészetet tanulni Kristófi János mestertől. A kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolára készültem. A szakvizsga három próbából állt: volt a színpróba (csendéletet kellett festenünk), a kompozícióvázlat és a kroki. A hatodik lettem, mehettem tovább. Következett a román írásbeli, ami szűrő volt, vagyis kizáró jellegű. Nem nagyon tudtam románul, addig csak magyar iskolába jártam, ráadásul a beiratkozáskor a titkárnő „javasolta", hogy írjuk a nevemet Gavruţának. Mondtam, hogy nem, mert már a nagyapám így írta. Fitymálva odavetette, hogy nem fog sikerülni a felvételim. Pedig a szakvizsga után már kezdett nőni a szarvam, ugyanis a bentlakás hálójában, ahol a vizsga elején tizenegyen voltunk, a szakvizsga után egyedül maradtam. De a román írásbeli letörte a büszkeségemet, mert nem sikerült. Az eredményre várakozók között volt két vásárhelyi lány, akik megkérdezték, miért nem jelentkezem a teológiára; ők sajnos nem tehetik meg, mert akkor nem vettek fel lányokat. Elmentem érdeklődni, megtudtam, hogy hamarosan kezdődik a felvételi, vissza a papírjaimért... Még tollam sem volt, úgy ültem be a magyarvizsgára. József Attila, a proletariátus nagy költője – ez volt a vizsgatétel. Az irodalmat mindig szerettem, bele is fogtam, ma is emlékszem, hogy úgy kezdtem: József Attila ott született, ahol a mosónők korán halnak, törékeny termetüket megtöri a tőke... stb. Tény, hogy a kiértékelőnél a tanárunk azt mondta, valójában egy olyan dolgozat van, ami megérdemli a felvételt – és olvasni kezdte az én dolgozatomat. Az enyém sem üti meg a főiskolai szintet, ha készülök, de idő híján kénytelen voltam rögtönözni.
– És a teológiai szaktárgyakkal hogy boldogult a felvételin?
– Úgy, hogy komoly templomba járó gyerek voltam, édesanyám presbiter is volt, apai nagyanyámmal viszont a katolikus templomba is nagyon gyakran mentem. A felvételin kellett egy bizonyos számú éneket tudni, én éppen kétszer annyit tudtam, Lukács evangéliumából vizsgáztunk, azt is tudtam, a felvételi végére maradt a heidelbergi káté, amiről a vallásórákon készült jegyzeteket közben elküldte édesanyám, úgyhogy a vizsgáig sikerült átismételnem. Bekerültem. Kolozsváron is beiratkoztam a Népi Művészeti Iskolába, azonkívül többedmagammal együtt rendszeresen jártunk Borghida István művészettörténeti kurzusaira. A rajztudásnak, a formákkal való kifejezésnek később nagyon nagy hasznát vettem a hitoktatásban. Mert például amikor arra került a sor, hogy a gyerekeknek a Szentháromság lényegét magyarázzam el, rajzoltam egy fát, és elmondtam, hogy van a fa gyökere, a törzse és a lombkoronája, a három alkotóeleme, de valójában egyetlen fáról beszélünk. Tökéletesen megértették. A formák, a színek iránti érdeklődés tehát továbbra is megmaradt. Már 1970-ben, segédlelkész koromban bezsűrizték két munkámat a kolozsvári éves kiállításra, de az árvíz tönkretette a pincében tárolt alkotásokat. A képzőművészet és a teológia mindvégig jól megfért egymás mellett.
– Lelkipásztornak lenni azért mégiscsak különbözik sok más szakmától. Nem is mondható szakmának, inkább hivatás. Mikor érzett rá arra a körülírhatatlan jelenségre, amit „közönségesen" hivatástudatnak hívunk?
– Talán Szatmáron történt meg velem a feltétel nélküli hit fontosságának a felismerése, amikor segédlelkészként betegúrvacsorát vittem Torjai néninek, egy világtalan idős nőnek, aki ugyancsak világtalan férjével együtt maszszőrként élte le az életét. A férjét nemrég veszítette el, egyedül maradt, s amikor én megérkeztem hozzá, a hangom alapján megállapította, hogy én vagyok a fiatal tiszteletes. Aztán megkért, engedjem meg, hogy megnézzen: tapintással „nézte meg" a hajamat, arcomat, vállamat, közben pedig mesélte, hogy őt mennyire szereti a Jóistene, mintha angyalokat rendelt volna mellé, ők hordozzák és vigyáznak rá. Elmondta: a lakásban véletlenül megbotlott, és elesett, de úgy, hogy semmibe nem ütötte bele magát és nem is történt semmi baja. A Torjai néni elmondása nekem akkora lecke volt, hogy bátran merem nevezni igazi bizonyságtételnek arról, hogy aki az Úristent szereti, annak sokkal könnyebb az élete. Ugyancsak Szatmáron esett meg velem, hogy szintén betegúrvacsorát vittem, és a főtéren összetalálkoztam egy ismerősömmel. Megörült nekem, és hívott, hogy a TABAC kávézóban igyunk meg egy kávét. Mondtam, hogy beteghez viszem az úrvacsorát, de ő azzal érvelt, hogy gyorsan megiszszuk, az a kis idő úgysem számít. A kávét valóban gyorsan megittuk, de mire odaértem a beteghez, a lánya azzal fogadott: tíz perce sincs, hogy meghalt az édesanyja. Ez is nagy lecke volt. És hát természetesen aránylag hamar beleszoktam abba a tudatba, mennyire fontos az, amit én teszek. Előfordult például, hogy olyan rákos beteget kerestem fel, aki tudta ugyan, hogy már nem sok van neki hátra, de a család makacsul elhazudta előle a valós helyzetet. Kénytelen voltam megkérni a hozzátartozókat, hogy hagyjanak magamra a beteggel, mert láttam, arra van szüksége, hogy nagyon őszintén megbeszélhesse valakivel a betegségével járó testi-lelki érzéseit. A hasonló esetek győztek meg arról, amit ma már az orvostudomány is vall, hogy minden betegségnek megvan az alapja egy-egy lelki bajban.
– Nagyváradi lévén felnőttként ismerte meg az Érmelléket, és mondhatnám: vált érmellékivé. Milyen volt „kettejük" találkozása, mennyi időt vett igénybe az összeszokás?
– A váradi vársáncban volt a „gyerekszobám", amiért nagyon hálás vagyok a Teremtőnek, mert a külváros jó nevelő, de az édesanyám albisi születésű, ahol a Zójomiak ősi fészke is volt, valamint az Irinyiek is magukénak mondhatják. Takács Béla sógorom Érkeserűben volt körorvos, ahol sok szép napot töltöttünk az Ér partján. Újbóli találkozás a tájjal diószegi segédlelkész koromban történt. Ősszel érkeztem oda, égett a nád a parókiakert alján, és én akkor úgy éreztem, hogy itt már jártam valaha. Valójában édesanyám meséi és elbeszélései köszöntek vissza a múltból. Pedig szomorú év volt az, akkor fejezték be az Érmellék könyörtelen lecsapolását. Akik segítettek még inkább megszeretni azt a helyet, azok az érmelléki emberek voltak, akikkel együtt dolgoztunk, építkeztünk, imádkoztunk: gondnokok, presbiterek, egyháztagok. Együtt munkálkodtunk, együtt ünnepeltünk, és ha úgy jött a sora, együtt nótáztunk.
– Értsem ezt úgy, hogy a képzőművészet iránti szeretet másodrangú lett?
– Inkább megosztott első helyről beszélnék. Mert bár folyamatosan festettem, '90 után úgy adódott, hogy egyre több lett a kiállítási lehetőség, s a munka is emiatt még jobban „nekilódult". 1990 után Székelyhídon RMDSZ-elnök lettem, megindítottuk a Harangszót, a királyhágómelléki egyházkerület lapját, aminek évekig én voltam a szerkesztőbizottsági elnöke. Sokat segített az újságszerkesztésben a képzőművészet: nagy „szerényen" azt mondogattam, hogy lehet jobb újságot csinálni, de szebbet nem. Megyei tanácsos is voltam, ilyen minőségemben a kulturális bizottság elnökeként tevékenykedtem. Amikor megszületett a Bihar–Hajdú-Bihar eurorégió, ennek keretében sorra rendeztük a kórustalálkozókat és kiállításokat határon innen és túl. Úgy érzem, hogy e tekintetben is kárpótolt az Úristen: nem lett hátrányomra, hogy az Ő szolgálatát választottam. 2000 után a Tibor Ernő Galéria (TEG) tagja lettem, ami számomra azért is volt fontos, hogy a kényelmességemet nem engedhettem elhatalmasodni, mivel évente legalább két kiállítást rendezünk, úgyhogy a munkáknak időben el kell készülniük. Első önálló kiállításom 2004-ben volt a TEG-ben, de készítettem két falinaptárt is a 2006-ban és 2011-ben az Álmom az Érmellék címet viselő kiállításom anyagából: minden hónaphoz egy igei idézet és egy érmelléki táj. Nem tagadom, hogy ez tudatos reklámozása volt az Érmelléknek, a csodálatos érmelléki tájaknak. Ekkoriban ragadt rám „az Érmellék festője" jelző, amit csak erősített a két Szamadó Ernő-kötet illusztrálása is. Felpörgött az életem, fuzsitus lett, ezért is készítettem az utóbbi időben akvarelleket, amiről egy félórán belül kiderül, hogy sikerül, vagy sem. Most, immár nyugdíjasként akarok visszatérni az olajhoz, és szeretnék elmélyedni egy olyan tervemben, ami még teológusként fogalmazódott meg bennem: zenét szeretnék festeni. Egyetemistaként másokkal együtt ellátogattunk a Szervátiuszék műtermébe, és ott szerettem bele Szervátiusz Jenő Cantata profana művébe. Aztán Gyantán találtam egy olyan darab fát, amiben megláttam Bartók Csodálatos mandarinját. Egy időben Gershwin Kék rapszódiája zsongott bennem folytonosan, feszített, ösztökélt, meg akarta magát festetni velem. Találkoztam egy barátommal, és elmondtam neki, mennyire szorít belülről ez a mű, de a találkozás után megszűnt a szorítás: kibeszéltem magamból. Azóta soha többé nem teszek ilyet, nem beszélek előre a készülő művekről. Csak annyit árulok el, hogy Liszt- és Kodály-műveket szeretnék megfesteni. Legutóbbi egyéni kiállításomnak, a Nagyváradi Filharmónia előcsarnokában megnyílt tárlatomnak is azt a címet adtam, hogy A zene színei.
– Ezek szerint nem panaszkodik, hogy a nyugdíjjal együtt eljött az ideje a tétlenkedésnek is?
– Nem, nem, annál is kevésbé, mert gyakran hívnak meg szolgálni, legutóbb például Hajdúböszörményben voltam. De sokat segítek Emese lányomnak, aki Siterben lelkipásztor, úrvacsoraosztásnál, ünnepeknél vagy testvérgyülekezetek felkeresésénél. És hát két gyermekemtől van négy unokám, rájuk is több idő jut. Tibor fiamnak ikrei vannak, Zsombor és Boróka, Emesének két fia, Palkó és Bence. Palkó tizenkét éves, zongorát tanul, és olyan jól játszik, hogy az egyik kiállításmegnyitón ő zongorázott az édesapja helyett, aki gitártanár. Bence most kapott egy festőállványt, de már mesét is írt, s egy tervezett mesekötetet majd az unokák fognak illusztrálni. Egyszóval unalomról szó sincs, gondolnom kell a létavértesi meghívásra a református szeretetotthonba, illetve ősszel a Szebeni Magyar Napokon lesz kiállításom. Szerencsére van munka, nem kell magamat fölöslegesnek éreznem.
Gavrucza Tibor
1946. április 25-én született Nagyváradon, 1964-ben érettségizett az akkori 2-es számú középiskolában, 1968-ban végezte el a kolozsvári református teológiát. Előbb segédlelkész a szatmárnémeti Láncos templomban, Diószegen és Nagyvárad-Újvároson, helyettes lelkész Borson, majd parókus lelkész Gyantán és 33 éven át, nyugdíjba vonulásáig Székelyhídon. Képzőművészeti alkotásaival több mint 50 egyéni és csoportos kiállításon vett részt. Az újraalakult érmelléki református egyházmegye első esperese, zsinati tag, a Harangszó gyülekezeti újság szerkesztőbizottságának elnöke.
Forrás: www.kronika.ro
AJÁNLOM AZ OLDALT
