Út a festőállványig
2013.11.06. 09:03

Hogyan kezd el festegetni valaki, mi vagy ki ihleti meg elsőre, miért vágyik idős fejjel is az elismerésre? Ezekhez hasonló gondolatok és kérdések foglalkoztatják a riportert, amikor egy olyan emberrel készül találkozni, akinek nem egy vargabetű miatt alakult úgy az életútja, hogy végül beleférjenek az életébe a színek is…
Molnár Zoltán csak néhány éve tagja a mihályfalvi Marcsó József Képzőművészeti Körnek, mely csoport a helyi alkotókat tömöríti. Van köztük festő, fafaragó, plakett-készítő, üveg- és kerámiafestő, de akad szobrászattal kacérkodó is. Néha összejönnek, megbeszélnek, kiállítanak, táboroznak, határon innen és túl, kicserélik tapasztalataikat és ötvözik a tudást és a tehetséget az ambícióval, egyesek nem is kevés sikerrel. Valamennyien végeztek művészeti főiskolát, ki Kolozsváron, ki Nagyváradon, lényeg, hogy nem csak amolyan amatőrökből verbuválódott társaság. Megtalálják a közös hangot a helyi fotósokkal, tollforgatókkal, színjátszókkal, de még a zeneművészekkel is.
A Marcsó-körös Molnár Zoltán alkotói pályafutása még csak az elején tart. Ő a kör legfiatalabb, ugyanakkor tán a legidősebb tagja is egyben. Azonban az út, amelyet bejárt a festőállványig, nagyon tanulságos. Olykor derűvel teli, de ugyanakkor komoly elszántságról tesz tanúbizonyságot.

Vargabetűk
Egy festményekkel zsúfolt helyiségben ülünk a Molnár család otthonában és Zoltán a középiskolás éveiről mesél, amikor még ceruzarajzokkal mulatta az időt. Szerette a vonalakat, érezte a belőlük kialakuló képet, árnyékokat, fényeket. „Már akkor bennem volt a színek és a vászon iránti elhivatottság, de végül az utam a gyulafehérvári római katolikus teológiára vezetett. Átmenetileg tehát egy titkos polcra kerültek az álmok, és a színek világát felváltotta egy másik fajta elhivatottság. Azonban minden papnövendék életében az első teológiai év vízválasztó jelleggel bír. Annak elteltével valamennyien szembesülnek a választott úttal, de nem mindegyikőjüknek sikerül bevállalnia annak hosszú távú következményeit. Idős fejjel ma már tudom, tizennyolc éves korban az ember még nem elég érett egy ilyen elhatározásra. Vagy legalábbis nem mindenki, mivel jómagam is kihulltam a rostán és a családalapítás mellett tettem le mégis a voksot. Lehet ez volt az én elrendelt utam. Istennek így volt velem terve. Azonban egy alkalommal, amikor már a Kolozsvári Agrártudományi Egyetem zootechnikai karán tanultam, egy napon a város egyik terecskéjén a gyulafehérvári évfolyamtársaimmal találtam szembe magam. Az idő tájt éppen a városban tartózkodtak. Még egyszer, utoljára szembesülnöm kellett döntésemmel. Kissé meg is viselt akkor…”
Míg ezeket meséli, szemérmes derűvel szóba hozza a cölibátust, majd feleségére tekintve előhozakodik a két leányával is, akik által értelmet nyert világi élete, és akik említésére felderül az arca.

Színek és évek
„A zootechnikai tanulmányaim után visszakerültem az Érmellékre. Dolgoztam mihályfalvi, kiskereki, semjéni farmokon, és sok évig laktunk Albison is. Majd családi okokból visszaköltöztünk Mihályfalvára. Egyszer csak arra ébredtem, hogy harmincöt évnyi szolgálat után munkanélküli lettem. Havonta álltam sorba pecsételtetni és igazoltatni a jogosultságomat, mindenféle ember kényének-kedvének kiszolgáltatva. A megalázó helyzet eléggé megviselt, de a családom felsorakozott mögém és segített feldolgozni ezt a korszakot. Időközben betegnyugdíjas lettem. Lassan beletörődtem, hogy nem tartogat már semmi újat számomra az élet. Feleslegesnek éreztem magam és hasznavehetetlennek, mint ahogyan azt minden családfenntartó érzi, amikor képtelen már betölteni ezt a szerepét. Míg egy napon újra előkerült a papír, a ceruza, a vászon, a festék… Majd jött a Marcsó-kör, jöttek a barátok, tartozni kezdtem valahová. És végre azt tettem, amit szeretek” – meséli Zoltán, aki most már harmadik éve a nagyváradi Francisc Hubic Művészeti Iskolába jár.
„Ennek az a története, hogy mintegy három esztendeje egy alkalommal a megyeközpontban volt dolgom, és csak úgy találomra elmentem megérdeklődni a felvételi időpontját. A titkárságon ki is szórakozták magukat rajtam, mikor elmondtam, jómagam akarok ide járni. Mikor látták, nem tágítok, bekérték néhány munkámat, és fel is vettek azon nyomban. Most ott ülök a sok fiatal között, akik már megszokták, hogy ötvenkilenc esztendős diáktársuk is van” – mondja nevetve.

A mosoly értéke
A Molnár porta végében lévő festőműhely dugig van útkereső képekkel. Tájképek, modern irányzatúak és nonfiguratívak is, amelyekben el lehet engedni a fantáziát, nincsenek arányok, kötöttségek. Zoltán sorba veszi „fejlődése” szakaszait, majd megáll egy kollázsnál, amelynek címe A mosoly értéke. „Az egyik kedvencem” – mutatja.
Az alkotás mintha visszarepítené első „állomáshelyére”, ugyanis a mosoly maga is egy cseppnyi Isten-morzsa. Még elidőzik felette pár percig, majd az alkotótáborokról, illetve a kiállításairól kezd mesélni. „Volt már több egyéni kiállításom, illetve közös is. Helyben, Debrecenben, Érkeserűben, a Számadó-napok keretében és a megyeközpontban is. Meghívtak júniusban festőként a hegyközpályi szobrásztalálkozóra is, amely igazi élmény volt számomra, hiszen szlovákiai, szlovén és magyarországi profik munkamódszereit láthattam. A balmazújvárosi alkotótábor is nagy lehetőség volt a tapasztalatcserére, illetve a mihályfalvi is, amely idén nyáron verbuválódott össze érmelléki és magyarországi képzőművészekből. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy az idei mihályfalvi Nyíló Akác Napokon, Thurzó Zoltán zongoraművész koncertjén, a helybéli Hintalan Gézával és a székelyhídi Gavrucza Tiborral festhettem együtt a dallamok inspirálta képeket. A jelenlévő Holló Barna nagyváradi képzőművész és egyetemi tanár pozitívan értékelte az ott született képeket, amely nagy elégtételt és sikerélményt adott nekem, a kezdőnek. Kellenek az embernek a pozitív löketek, hogy magabiztosabban foghassa az ecsetet, és közben mosolyoghasson a lelke. A Dióverő Szíp Napokon Bíró Károllyal, az Érmellék 2009 Fotóklub elnökével állítottunk ki közösen a zsinagógában, amely évtizedek óta először nyílt meg a látogatók számára. Az ötlet tőlem származott, és Klein Lajos, a kegyhely gondnoka megkeresésemre nem is ellenkezett. Bíró Károllyal kihasználtuk nyomban a lehetőséget, ő volt kettőnk közül a rámenősebb, aki rendezkedett, intézkedett. Biztosra vettük, hogy nagy tömeget fog megmozgatni a premierszámba menő tárlat és annak kiválasztott helye. Úgy is volt.”
Zoltán közben előkeres egy önarcképet is a festőműhely lerakatából. „Egy festőnek önmagát is meg kell örökítenie” – mondja derűsen, felém fordítva a portrét.


A tálentum
Kicsit visszatereljük a szót Isten dolgaihoz. Megkérdezem tőle, hisz-e az elrendelt dolgokban. Van-e, amit másképpen tenne, ha lehetne. „Isten azért adja az embernek a tehetséget, hogy éljen vele. Ha későn tettem is, de kamatoztatom azt a bizonyos »tálentumot«. Azt nem szabad elkótyavetyélni. Hiszem azt, hogy minden elszalasztott lehetőséggel és adottsággal el kell számolni egyszer. Isten teremtett világának szépségeit azok szerint a képességek szerint népszerűsítettem, amelyekkel felruházott engem. Amúgy pedig minden bizonnyal elrendelt dolog volt, hisz a legkritikusabb időszakban jött ez a kis »színfolt« az életembe. Meggyőződésem szerint nem véletlenül…”
Sütő Éva
Forrás: Reggeli Újság
|